Walburga Black
Mardekáros diák
Hozzászólások száma : 2
Join date : 2011. Jul. 18.
 |  Tárgy: Walburga Black  Hétf. Júl. 18, 2011 7:47 pm | |
| Walburga Elladora Black
Név: Walburga Elladora Black
Becenév: nem becéznek
Kor: 17
Születési dátum és hely: 1933. május 1., Grimmauld tér 12. London
Származás:Aranyvér
Iskolai házad: Mardekár
Évfolyamod: 7.
Pálcád: Mahagóni, 10 hüvelyk, sárkányszív-izomhúr
Foglalkozásod: Diák
Édesanyja:Irma Crak/37/Él / Nem túl közeli, elég rideg nő az anyám. Szigorú, nagy elvárásai vannak velem szemben.
Édesapa:Pollux Black/38/Él / Vele közelebbi a kapcsolatom valamennyivel, de időnként nagyon távolságtartó tud lenni, mégis hozzá állok közelebb.
Testvér(ek): Alphard Black/15/Él / Nem túl jó a kapcsolatunk, ő nem úgy gondolkodik, mint a legtöbb Black. Néha látom rajta, hogy más.
Cygnus Black/14/Él / Közel állunk egymáshoz, bármikor megvédeném.
Egyéb hozzátartozó(k): Orion Black/17/Él / A vőlegényem, jól kijövünk, azonos nézeteket vallunk.
A családunk hosszú múltra visszatekintő, aranyvérű varázslócsalád. Mindenki tudja, hogy milyen lelkesen harcolunk az aranyvérűekért, és mennyire elítéljük a félvéreket, és a sárvérűeket. Kivétel nélkül mind a Mardekárházat gazdagítjuk jelenlétünkkel, és azt, aki nem a mi nézeteinket vallja a rokonaink közül, azokat elítéljük. Nagyon ragaszkodunk az efféle hagyományokhoz.
Büszke, és gőgös vagyok, aki ragaszkodik a családja eszméihez, és hagyományaihoz. Igazi, vérbeli Blacknek tartom magam, és mint ilyen, szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy hová fogok kerülni, ha átlépem elsőévesként a Roxfort küszöbét.
Szeretem, ha a dolgok úgy mennek, ahogyan én azt elképzeltem. Közvetlen vagyok a barátaimmal, és a háztársaimmal, de ha valaki olyat látok, aki egyáltalán nem tetszik nekem, akkor képes vagyok olyanná válni, akitől jobb menekülni. Ilyenkor ugyanis nem mondhatnám, hogy túlzottan kedves vagyok – bár amúgy sem -, sokkal inkább csipkelődő, és fennhéjázó. Szándékosan bántok meg másokat, és még élvezetet is nyújt, hogy így viselkedhetek. Néhanapján igazán kiállhatatlan vagyok, főleg, ha valaki felidegesít, ugyanis tökéletesen illik rám a fúria szó. Török-zúzok, kiabálok, ha nem az van, amit én akarok.
A sárvérűekből gyakran űzök gúnyt, csak azért, mert nem olyanok, mint én. Vannak ugyan barátaim, de nem túl sok, valahogy nem szeretik a hangulatingadozásaimat a körülöttem lézengők. Akadnak olyanok is, akik inkább csak afféle csatlósaim, akik a talpnyaló szerepét töltik be az életemben. A Black névnek ugyanis nagy ereje van a társadalmunkban, és én ezt nagyon szeretem.
A fiúk társaságában nem jövök zavarba, jobban szeretek inkább kacérkodni, és flörtölni, de a szívem csak és kizárólag Orioné. Fura, de még én is képes vagyok szeretni, de valószínűleg csak azért, mert olyan nagyszerűen megértjük egymást.
Attól viszont örökké félek, hogy csalódást okozok a szüleimnek, és nem leszek méltó a családomhoz. Nem bírnám elviselni ezt a bukást, azt akarom, hogy én is olyan kiváló boszorkány lehessek, mint az őseim voltak. Muszáj, hogy így legyen, és amit Walburga Black kitalál, az én mondom, úgy is szokott történni. Akaratosságom nem ismer határokat, de pozitívumként felmutathatom, hogy legalább kitartó vagyok, ha már empatikus nem.
Nem vagyok egy égimeszelő alkat, nagyjából 164 centiméternek mondanám magam. Formás, hosszú lábaim vannak, éppen ezért járásom légiesen könnyed. Testem nőies, bár időnként kicsit sovány, mozdulataim viszont kecsesek, és elegánsak. Belém rögzült az évek alatt, hála anyám szigorának.
Arcom bájos, szemeim olyan kékek, akár a zafír, de a csillogásuk inkább a jégre hasonlít. Elég csak mélyen belenézni, és többé nem titok, hogy kegyetlenség bújik meg a szép külső mögött. Ajkaim gyakran húzódnak kacér, vagy akár ijesztően kedves mosolyra. Inkább az utóbbitól kell tartani, mert akkor biztos, hogy valami rosszban sántikálok. Sajnos hiába jó a pókerarcom, gyakran elfelejtkezek róla, és akkor bizony elég beszédesek a vonásaim.
A hajam, ami keretezi az arcomat, hosszú és fekete, majdnem leér a derekamig. Szeretem, hogy egyenes szálú, bár gyakran előfordul, hogy hullámosan viselem. Általában ugyan leengedve hordom, mert szeretem azt gondolni, hogy így drámai hatást keltek vele, ha belépek valahová, de akadnak kivételek, amikor kénytelen vagyok felfogni, mert idegesít, hogy a szemembe lógnak a rakoncátlanságra hajlamos tincsek.
Az öltözködésem teljesen átlagosnak mondható, néha ugyan megengedek egy kicsit merészebb szabású ruhát magamnak, de inkább az elegáns darabokhoz ragaszkodom. Az iskolán belül meg egyébként is talárban mászkálok, szóval nem sokat számít, hogy mit viselek alatta. Azért szeretem a szoknyákat, és a magasabb sarkú cipőket is.
A szüleim első gyermekeként születtem, 1933 májusában. Ha azt mondanám, hogy szeretet, és harmonikus családi élet vett körül, akkor hazudnék. Sokkal inkább szigorral viszonyultak hozzám, már kezdettől fogva, hiszen a Black családnak nem lehetnek akármilyen sarjai. Tökéletesen alkalmasnak kellett lennünk a nevünkre, nekem pedig az volt a célom, hogy így is legyen. Eleinte talán még szerettem volna, ha szeretnek, és bíztam benne, hogy be fog következni a nagy áttörés, de körülbelül hat éves koromban ezt végleg feladtam, mikor rájöttem, hogy feleslegesen reménykedem. Itt az egyetlen dolog, amit elérhettem náluk, amilyen érzelmet kiválthattam belőlük, az nem volt más, mint a büszkeség. Én pedig onnantól kezdve csak arra koncentráltam, hogy a kedvenc gyerekük lehessek, tekintve, hogy a két öcsém is ott volt mellettem.
Mivel belém plántálták, hogy én jobb vagyok, mint mások, így nem meglepő, hogy miután bekerültem az iskolába, hasonlóan vélekedtem magamról. Természetesen a Teszlek süveg engem is a Mardekárba osztott, mint általában a Black család összes tagját. Eleve úgy jöttem az iskolába, hogy oda fogok kerülni, így amikor sikerült, méltán lehettem elégedett magammal. Tudtam, hogy a szüleim is nagyon büszkék voltak rám emiatt, úgyhogy az öröm dupla volt számomra.
Eleinte még szorgalmasan tanultam, ugyanis a korábbi célom még mindig ott lebegett a lelki szemeim előtt, de ahogy teltek az évek, valahogy csak néhány tantárgyra koncentráltam rá jobban. Nem akartam iskola első lenni, vagy prefektus, nekem tökéletesen elég volt, ha csak a kedvenceimből kapom meg a legjobb értékeléseket. Egy idő után már a fekete mágia és érdekelni kezdett, de persze csak titokban néztem utána a dolgoknak a könyvtárban, ügyelve arra, hogy még véletlenül se bukhassak le.
Ötödik végén, mint az elvárható volt, kiválóan teljesítettem az RBF vizsgáimat. Az ezt követő nyáron határoztak úgy a szüleim, hogy a jövendőbelim nem más lesz, mint a másod-unokatestvérem, Orion Black. Mivel nem nézett ki rosszul, és nem állt fent annak a veszélye, hogy ki nem állhatjuk egymást, így elfogadtam a döntést. Egyébként sem lett volna más választásom, de így legalább megkíméltem magam több hónapon át tartó veszekedésektől, plusz szerettem azt hinni, hogy szófogadó, kötelességtudó gyereke vagyok a szüleimnek, egyenesen a kedvencük. Nem hoztam volna rájuk szégyent semmiféleképpen, csak azért, mert olyan szentimentális baromságokhoz ragaszkodok, mint szerelemből házasodás. Ha az érdek ezt kívánja, hát így is lesz. Az én célom is az volt, hogy tökéletes utódaink legyenek.
Most kezdem a hetedik évet. Orionnal immár egy éve vagyunk jegyesek, és tudom, hogy az iskola befejezése után sor kerül majd az esküvőnkre is. Valahol már vártam, de addig úgyis azt csinálok, amit szeretnék. Ha nem lennénk ilyen szép pár, valószínűleg csapodárabb lennék, de igyekszem a kötelességeimnek megfelelően cselekedni… legalábbis a legtöbb esetben. Sajnos annyi csupán a bajom most, hogy még mindig nem tudom, hogyan tovább. Valószínűleg otthonülő gondos feleség lesz belőlem, de tartok tőle. Többre vágyom, mint az ilyen sors, és ez a tudat teljesen megrémít. Nos, majd lesz, ami lesz. Addig is itt áll előttem az utolsó évem, ami alatt minden megtörténhet. Tom is készül valamire… látom rajta, és mivel egy véleményen van a mi családunkkal a származást illetően, így támogatom őt, bármit csináljon is. Még véletlenül sem kívánok kimaradni belőle.
*különleges képesség: különlegesen meg tudok bántani másokat.
*amit mindig magammal hordok: természetesen a pálcám. Sehová nem megyek nélküle.
Szokásomhoz híven, a mai napon is a kis fogadómban töltöttem az időmet. Amióta csak megörököltem, a legtöbbször itt voltam megtalálható, kivéve, ha valami miatt be kellett mennem az Abszol úti üzletembe is, de ott volt egy engem helyettesítő barátnőm. Jobban mondva csak az után lett a barátnőm, hogy nekem kezdett dolgozni, de a részletekbe most ne menjünk bele, hiszen a lényeg szempontjából teljesen felesleges információk. Az a fontos, hogy remekül kijövünk egymással, és mivel tudom róla, hogy megbízható, így hajlamos vagyok akár napokig is kerülni a zsúfolt bevásárló utcát, ha megtehetem. Itt sokkal kellemesebb, még az itt lézengő halálfalók ellenére is. A lakásom sincs messze, éjszaka pedig séta helyett inkább hoppanálok, hogy ezáltal is elkerülhessem a felesleges konfliktusokat. Nem kell engem félteni, nő létemre elég jól bánok a pálcával, és használni is merem, de jobb, ha a legtöbben csak külső alapján ítélnek meg, és csupán a mosolygós mázat látják, nem pedig a harciasabb énemet. Pedig én mondom, forrongok a dühtől, hogy ezek a népek itt lebzselnek naphosszat, ráadásul még a gyerekek közé is beengedik őket. A legtöbb szülő félelmét megalapozottnak találom, de hát gyerek híján ez igazán nem az én dolgom.
Gondolataimból az ajtó halk csukódása zökkentett ki. Miközben a pultot törölgettem, automatikusan szólaltam meg, hátra sem nézve.
- Sajnálom, a kocsma még zárva van, ha szobát szeretne, akkor egy kis türelmet kérek – magyaráztam szépen csilingelő hangon, ám a mögöttem felhangzó ismerős hangszínre egyből elmosolyodtam, és vigyorogva fordultam meg. – Mina! Gyere, ülj csak le, máris adom! – invitáltam a pult mellett álló székek egyikére, miközben én a rongyot félredobtam, és megkerültem a faborítású bútort. Lendületes léptekkel haladtam a kávéfőzőig, majd gondolkodás nélkül megnyomtam a gombot, aztán visszasétáltam a barátnőmhöz, és lekönyököltem vele szemben.
- Mindjárt kész is – közöltem vele jókedvűen, és miután elhelyezkedett, tudtam, hogy megint csak az enyém a figyelme. Nem is kertelt tovább, egyből a közepébe csapott. Megszoktam már tőle, szóval nem is lepődtem meg rajta, csak szórakozottan mosolyogtam tovább. – Öhm… nem – válaszoltam, megrázva a fejemet. – Miért kellett volna, hogy keressen? – érdeklődtem kíváncsian. Persze, szokott keresni engem Severus, de az utóbbi időben erre nem nagyon volt példa. Fel sem tudtam hirtelen idézni, hogy mikor járt itt utoljára.
Beszélgetésünket a kávéfőző hangja szakította meg, mire egyből oda is pördültem, és a lefőtt feketét kiöntöttem egy nagyobb méretű csészébe, majd pontosan tudva, hogy Mina hogyan szereti, elkészítettem neki a gőzölgő italt. Kellemes, jellegzetes illata az orromba kúszott, miközben odavittem neki, és letettem elé.
- Parancsolj, remélem jó lesz így – közben hátraráztam néhány kósza hajtincsemet, amelyeknek állandó szokása volt, hogy odacsússzanak, ahová nem kellett volna. Szörnyen felháborító, én mondom. Természetesen a világért sem lenne egyszerűbb, ha összefognám…
- Szóval miért is kellett volna, hogy megkeressen engem? – kérdeztem, újra szóbahozva az előbbi témát. – Csak nincs valami baj, amiről még nem tudok? – aggodalmaskodtam már egyből, és arcomról eltűnt a vidámság, helyét az óvatosság vette át. – Ide van, hogy el sem jut semmilyen hír. A halálfalók megválogatják, hogy az itt lakók mit tudhatnak, és mit nem. Leginkább az Abszol úton szoktam információkhoz jutni, vagy valamelyik rendtag tájékoztat. Nagyon nehéz itt lenni közöttük – panaszkodtam egy hosszas sóhaj kíséretében. Gyűlöltem, mikor esténként beültek ide. A jel ott volt mindegyikük kezén, én pedig rosszul voltam, amint megláttam. Persze jól kellett viselkednem, és jó pofát kellett vágnom még akkor is, ha ízléstelen dolgokat ajánlgattak nekem, mert nem bukhattam le. Közülük szerintem senki nem mondta volna meg, hogy a rend tagja vagyok, és ez így is volt jól. Addig egészen biztos, hogy nem esik nagyobb bajom.
//hozott példa  //
| |
|
