Lányok hálóterme

...

--- Cedrella Black ---

Hogy-hogyan sikerült idejutnom? Ez egy nagyon szép kérdés, és a megválaszolását illetően nem akarok belemenni bonyolult és értelmetlen varázslatok hatásainak fejtegetésébe, legyen elég annyi, hogy most itt vagyok. És miért?
Természetesen Char megbízásából. Dor-t kellett megtalálnom, és rávenni, hogy ugyan jöjjön le velünk az éjszaka közepén Roxmorts-ba. Elgondolkodva álltam meg az ajtóban. Mindenhol szuszogó testek pihentek, én pedig pánikba estem. Honnan tudjam melyik Dor? Mindet eltakarja az ormótlan és teljesen felesleges paplan...homlok ráncolva léptem oda az első ismerősnek látszó kupachoz, és finoman rázogatni kezdtem.
-Dor, Dorea, ébredj! Char akar veled beszél...-pillanat tört része alatt jöttem rá, hogy a házszámot egy picikét eltévesztettem. Ugyanis akit nagy erőkkel ébresztgettem az Cedrella Black volt...
-Te nem Dorea vagy.- jelentettem ki fojtott hangon, de akkor már úgyis teljesen mindegy volt, hisz kábán pislogott rám, és minden jel szerint felébresztettem.

Septimus Weasley

Megdöbbenve néztem apám idegbeteg képét, sőt... nem is néztem, sokkal inkább vizsgáltam, tanulmányoztam. Óbégatott velem, de nem figyeltem rá, a táguló orrlyuka sokkal érdekesebbnek bizonyult. Azon gondolkodtam, hogyan lehet képes erre egy ember, ilyet eddig még csak a bikáknál láttam, ugyanis szabályosan fújtatott. Ha nem az apámról lett volna szó, akkor simán el is nevetem magam, mert eléggé vicces volt ez a kép, csak hát nem akartam meghalni, így fapofával néztem végig a jelenetet.
- Mégis hogy tehettél ilyet? Te vagy a család szégyene! - köpte az arcomba ezeket a szavakat. Hirtelen nem tudtam hova tenni, hogy miért is mondja ezt. Fogalmam sem volt, hogy mit követtem el már megint. Nem is tudtam reagálni, csak álltam ott és néztem ki a fejemből. Próbáltam megszólalni, hogy azért én is mondjak valamit, de nem sikerült. Az üvöltözésétől visszhangzott az egész ház. Lesütöttem a szememet, ekkor vettem csak észre, hogy két bőrönd van a lábam mellett. Mire felpillantottam, már a testvéreim és anyám is a szobában tartózkodtak. Anya fején is látszott, hogy ideges, de ő nem szólt semmit, hagyta apát tovább őrjöngeni. A nővérem üres tekintettel bámult engem, neki aztán teljesen mindegy volt, hogy mi lesz a sorsom. A húgom viszont félt, láttam rajta. Ő aggódott értem, nem akarta, hogy elmenjek. Mert elmegyek, nem? A csomagok arra utaltak, bár én tényleg nem tudtam, hogy mi folyik itt, nem értettem semmit. Charis meg akart szólalni, meg akart védeni engem, de gyorsan belé fojtottam a szót. Teljesen elérzékenyültem, mert sose gondoltam volna, hogy szembe merne szegülni a szüleinkkel miattam, ettől függetlenül nem hagyhattam, hogy megtegye, mert akkor arra a sorsra jutni, mint én. Ezt pedig nem akarhattam...
- Nem csináltam semmi rosszat - jelentettem ki nemes egyszerűséggel, csak hogy mondjak valamit, és ne a húgom szólaljon meg.
- Mit képzelsz te magadról?! - tért ki a hitéből ezúttal anyám. Talán jobb lett volna, ha mégsem szólalok meg.
- Takarodj a házamból! Vissza se gyere többé! - üvöltötte az apám rákvörös fejjel, majd egy váza repült az arcom felé. Olyan gyorsan vágta hozzám, hogy nem volt időm kivédeni, és...
Felriadtam rémálmomból, zihálva vettem a levegőt, az egész testem remegett. Körbenéztem a szobában, sötét volt, mindenki aludt, a griffendél hálótermében voltam, a saját ágyamban. És a suliban, ami biztonságos! Csak egy álom volt, csak egy álom... Bár ez az álom nem először kísért engem, mindig visszatér, sokszor álmodtam már, hogy kitagadnak a családból. Ami valljuk be, eléggé sanszos, hogy meg is fog történni.
A hasamra fordultam, behunytam a szemem, próbáltam visszaaludni, remélvén, hogy ezúttal majd valami sokkal kellemesebbet fogok álmodni.
Már félálomban voltam, mikor csoszogó hangra lettem figyelmes. Valaki mászkált a szobában, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy megnézzem, ki az. Ráadásul ebben az állapotban már nem is tudtam eldönteni, hogy ez valóság vagy már az álmom. Szóval nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, letudtam azzal, hogy biztos az egyik lány ment ki a mosdóba, vagy valami ilyesmi.
Valamiért elkezdett rázkódni a testem, meg hangokat is hallottam. Eleinte elég távolinak tűntek, majd ahogy tértem magamhoz, rájöttem, hogy ezek a hangok igazából elég közelről, mellőlem jönnek. És a rázkódást is a hang tulajdonosának köszönhetem... Ekkor jöttem csak rá, hogy ez a hang eléggé ismerős. Megfordultam az ágyban, álmosan pislogtam párat, mire a kép kitisztult, és megpillantottam, ki tartózkodik az ágyam mellett. Septimus Weasley... Mi van? Bár kellemesnek kellemes, de egyre nagyobb baromságokat álmodom - állapítottam meg. Olyan irreálisnak tűnt, hogy a lányszobában legyen éjszaka, ráadásul az én ágyamnál, hogy biztos voltam benne, ez csak egy álom. Úgyhogy tök lazán viselkedtem, hiszen az álmoknak úgysincs következményük, nemde? Ha már élőben úgysem nem lehet, majd álmomban eldiskurálgatok vele... Úristen! Tutira begolyóztam, ha már itt álmodozok róla.
- Nem egészen, de majdnem - mondtam neki tök lazán, mintha ez a helyzet, hogy felébresztik az ember lányát, mindennapos lenne. - A Black az stimmel, a keresztnév az már kevésbé - folytattam mondókámat, közben felültem az ágyon.
- Dorea ott található - mutattam a mellettem lévő ágyra. De hogy miért érdekli őt ilyenkor, hogy Dorea hol van... Mindegy is, hisz ez csak egy álom, azoknak meg úgysincs értelmük.
Mindenesetre azért meg akartam bizonyosodni, hogy ez tényleg az-e, mert ha ne adj isten mégsem, akkor nem akarom még jobban leégetni magam. De hogyan is csináljam? Mit szokás ilyenkor? Kérjem meg, hogy csípjen meg, vagy mi? Inkább én csípem meg őt, vagy nem is... eszembe jutott egy jobb ötlet.
Megbökdöstem a karját, majd amikor ezáltal rájöttem arra, hogy ez tényleg itt áll az ágyam mellett hús vér valójában, akkor ijedten hátraugrottam(be is vertem a fejemet a falba, de jelen pillanatban ez érdekelt a legkevésbé). Na erre aztán nem számítottam! Először elvörösödtem, majd elsápadtam, mindeközben hálát adtam az égnek, hogy sötét van, és ő ezt nem láthatja.
- Mi a francot keresel itt? - kérdeztem tőle nem túl kedves hangnemben. Nem fogtam vissza magam, mert ez azért mégiscsak felháborító, hogy fiú létére bejön a lány szobába, és engem kelt fel Dorea helyett. Mert akkor ezek szerint mégiscsak őt kereste, én meg frankón azt hittem, hogy ez valami Csipkerózsikás álom. És mi van, ha esetleg pucéran alszom? Akkor most valószínűleg még vörösebb lennék, vagy ő lenne az... Homlok ráncolva vártam a... mit is? Választ erre egyáltalán minek akarok kapni, ha úgysem hozzám jött?
Hogy emiatt, vagy más miatt, nem tudom, de kezdett visszajönni az előbbi álmom utóhatása; a remegés. Fantasztikus ez az éjszaka, én mondom! Mi jöhet még?

Jellemző... ki más cseszne el így mindent, ha nem én? Persze mit is várhattunk volna? Mondtam én Char-nak, hogy ebből csak a baj lesz, és jobban tenné, ha inkább ő menne fel ébresztgetni a barátnőjét, és különben is, miért rám hárul ez a feladat?
Meg sem próbáltam mentegetőzni, mikor rájöttem, hogy hibás címre jöttem, de a lány nem verte ki a hisztit, nem sikított, nem vágta hozzám az éppen kezébe kerülő melltartóját- oh bárcsak- nem akart megátkozni, szóval mindent egybevetve nagyon lazán fogadta az események alakulását. Kicsit figyelmesebben újra szemügyre vettem Cedrellát. Meg kell hagyni nagyon is szemre való, szinte túlságosan. Vajon nem büntetik az ilyesmit? Áh nem hiszem, különben már én is sitten lennék. De legalább lenne társaságom!
- Tehát...- elgondolkodva bámultam Dorea ágya felé, és a tekintetem megakadt a szokatlanul, szinte már abnormálisan mozdulatlan takarócsomón. Áhá, a jó öreg párna trükk. Csak tudnám miért zavartak fel, ha úgy is magától kiszökik? Magamban puffogva lehuppantam Ced ágyára, és kényelembe helyeztem magam. Ha már a célszemély nincs itt, de akad egy még Doreánál is bájosabb társ, akkor miért ne használnám ki a helyzetet? Nem hiszem, hogy zavarná, hiszen eddig is zokszó nélkül viselte el jelenlétem. Mondjuk nem hiszem hogy ugyanilyen derűs nyugalommal tűrné el, hogy ha befeküdnék mellé, de mindennek eljön majd az ideje.
Éppen megfelelő beszédtéma után kutattam a fejemben, hogy azért ne ücsörögjünk itt némán, de sajnos be kellett látnom, hogy semmit nem tudok a csajról, pedig osztálytáras is vagyunk. Hét év alatt mennyit is beszélgettünk? Akárhogy is nézem, számolgatom összesen hét mondatot. Ennek a hét mondatnak a tárgya vagy a házival, vagy a kajával kapcsolatos, szánalmas, még tőlem is, de majd most behozzuk a lemaradást.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok úszkáltak kellemes nyugalommal a fejemben, mikor erőteljes bökéseket éreztem a karomon.- Áucs.- szisszentem fel, és megdörzsöltem a karom. Végül is elég váratlanul ért a támadás, és a hirtelen váltás, kedves -barátságosból, mogorva szeretetlenbe.- Te meg mit művelsz? -kérdeztem kicsit felháborodva, mivel jogosan azt éreztem, hogy ezzel a húzásával szépen beletaposott a békébe, és most éppen tönkreteszi barátságunk igen jól kezdődött alapjait...
- Mondom, Doreát, de mivel ő nincs, hát úgy gondoltam maradok. -jelentettem ki, de a figyelmemet nem kerülte el, hogy elég szépen beverte a fejét a falba. Hát kell ilyen apróságokon idegeskedni?