Roxforti tó, és környéke

...

Reggel. A hűvös nyári levegő tökéletes volt ahhoz, hogy ne érezzem magam szörnyen a meleg miatt de ne is fagyjak halálra. Azt hiszem olyan pont tökéletes volt. Igaz felvettem egy hatalmas kötött olaj zöld pulóvert. A kedvencem volt. Olyan régi, kissé poros illata volt pedig többször volt már átmosva de már szinte magába szívta a fonál a por kissé ütős illatát, mégis imádtam. Meleg volt és kissé nagyobb mint én, épp, hogy nem passzolt rám tökéletes elfértem benne. 9 óra körül mozoghatott az idő s én kissé kómás voltam még de Fügét akartam megsétáltatni. Amint kiértünk a levegőre ő elkezdett rohanni apró lábain, jó párszor felbukott s gurult lefelé a kis dombon egészen a tó felé.
-Ne! Füge!- ordítottam fel szinte visítva miközben rohanni kezdtem a kutya után aki még mindig gurult, lábai néha-néha az ég felé meredtek amúgy a tó felé tartott. Hirtelen csattanás s az apró kutya a tó partján lubickolt.
Hajam a megnyugvástól szőkévé változott majd vissza eredeti színére. Az ütő megállt bennem nem is egy pillanatra. Olyan kicsi volt még ha tovább gurul a mélyebb részre nem, hogy megfullad de meg is eszik...kitudja mi van ebben a tóban sok örült legenda lebegte körül a Roxforti birtok összes kis helyét. Mégis mindenki a Tiltott rengetegtől félt. Elnéztem a tó másik oldalára, ott emelkedett a magasba a rengeteg fa. A büntető munkák gyakran történtek meg ott, főleg ha valami borzalmas csínyt követtek el a diákok. Szegények. Néha sajnáltam őket, pedig ők csak viccből raktak varangyot az amúgy is béka ellenes számmisztika tanár székére. Én az ilyenek miatt csak... könyvpakolást szoktam adni a könyvtárban, és ha lehet a tiltott részlegen.
Leültem a szépen kifaragott fa padra s fütyülve vártam, hogy a kis bulldog vissza térjen hozzám, és ne az iszapos undorító tó szélen csúszkáljon.

Várok. Hogy mire azt nem tudom, de nyugodtan ülök egyik kezem pihent combomon a másikkal pedig vörös tincsimet fontam ujjam köré. Körbe néztem, egyenlőre senki. Reméltem is, hogy nem látta senki a kis mutatványomat. Az érzelmeim sokszor irányították a hajam színét. Sokszor fordult elő mikor apám ordibált velem s ideges lettem korom fekete lett a hajam ilyenkor csak még jobban üvöltött mint a sakál, hogy-hogy lehetek ilyen szemtelen, nevetlen kölyök, hogy nem bírom irányítani az érzelmeimet. Persze neki soha senki nem magyarázta el, hogy ez nem megy mindig úgy, hogy irányítod, mármint megy csak sok gyakorlást igényel. Én unalmasabb perceimben ezt próbálgattam de mégis van mikor elkap egy érzelem és más lesz a fejem. De most senki nem látott belőle semmit. Megnyugszom. Mosollyal arcomon nézem ahogy a kis dög kijön a vízből s el kezd fetrengeni a fűben.
Hirtelen egy nagyobb szellő csap meg, ezt Füge is megérzi és felpattantva a szellő forrásához egy szőke hajú mardekároshoz sétál. Kikerekedik szemem s csak remélni tudom, hogy nem a szörnyebbik fajta mardekáros az aki megeszi Fügét és engem is reggelire vagy hát lassan már ebédre. A kutya szaglászni kezdi s én csöndesen köszörülöm meg torkomat.
-Őőő...- nyögök fel miközben felállok. Basszus nagyobb mint én. Elmosolyodom s zöld íriszemet rá függesztem.
-Bocsi...még nevetlen kicsit.- mondom halkan miközben leguggolok, hogy magamhoz hívjam az állatot s felvegyem azt. Ő még motoszott kicsit a kezeim között valószínűleg minden álma az, hogy vissza tegyem a földre de makacsul fogtam. Nem akartam egy vitába vagy párbajba keveredni ami azt illeti. Tudtam milyenek a mardisok. Gonoooosz. Gonooosz.