Celestyna J. Maes
Admin/Mardekáros diák
Hozzászólások száma : 108
Join date : 2011. Jul. 14.
Tartózkodási hely : Az ördög ölelésében
 |  Tárgy: Celestyna Juliette Maes  Vas. Júl. 17, 2011 6:09 pm | |
| Celestyna Juliette Maes
Név: Celestyna Juliette Maes
Becenév: Cel, Celly, Celest, Tyna, Julie
Kor: 15
Születési dátum és hely: 1935. október 06.
Származás:Aranyvérű
Iskolai házad: Mardekár
Évfolyamod: 3. évfolyam
Pálcád: Galagonya, 11 és fél hüvelyk hosszú, magja véla hajszál.
Foglalkozásod: Diák
Édesanyja:Chantal Dianne Maes/35 éves/Életben van/Elélünk egymás mellett, de túlságosan különbözünk ahhoz, hogy a jövőben akármikor is normális anya-lánya kapcsolat alakuljon ki közöttünk.
Édesapa:Antoine Maes/37 éves/Életben van/Néha képesek vagyunk egy helyiségben tartózkodni, és ha jó kedvemben talál, akkor pár szót is kinyögök, csak hogy örüljön, hogy még mindig én vagyok az Ő édes kicsi lánya.
Testvér(ek): Nincsenek.
Egyéb hozzátartozó(k): A normális rokonaim Franciaországban élnek, és eltökélt tervem, hogy egyszer felkeresem őket. Az sem fog érdekelni, hogy ha anyám térden állva, könnyekben úszva fog könyörögni, hogy ne menjek, mert lehet, hogy megölnek. Meg kell ismernem a rokonaimat.
A Maes család az egyik legnagymúltúbb és tisztelet övezte aranyvérű család Európa szerte. Mint minden családban a Maes-szoknál is a házasság köttetésnél a legfontosabb szabály a hűség volt, és az egymás iránt érzett tisztelet. Kényszer házasságok köttettek a boszorkányok és mágusok között. Sokszor testvéreket adtak össze, akiknek már tizennégy éves korukban felnőttként kellett viselkedniük és élniük. Akik szembe szálltak a család akaratával halállal fizettek. A vérvonal tisztaságának megőrzésére és az utódok egészségügyi állapotára mindig is nagy gondot fektettek. Az 1400-as évekből néhány feljegyzés igazolja, hogy a család legidősebb tagjainak kellett dönteni, minden egyes újszülött életével kapcsolatban. Ha valamelyiküket nem találták megfelelőnek az életre, azokat elégették. Evangeline Maes így ír erről naplójában:
"1423 december 31.
Soha nem hittem volna, hogy egyszer az én kezemben lesz a döntés. Hogy én fogok ott állni egy zokogó anya mellett, és nekem kell majd a szemébe mondanom, hogy mivel a gyermeke Dawn-kórban szenved, nem maradhat életben. Lassan kilencvenéves leszek, és azt kívánom bár ne éltem volna meg ezt a kórt. Még soha nem éreztem ennyire összetörtnek magam. Kezeim még most is remegnek, ahogy gondolataim közé furakszik a csecsemő fájdalom ittas sikítása. Az a szag, ami a pincében telepedett meg... az otthonom pincéjében, mélyen a falakba szívódva, egy életen át kísérni fogja a leszármazottjainkat. A kegyetlenség, a halál, a kétségbeesés és a sírás szaga. Ez maradt itt, egy húsvér, szeretetreméltó csecsemő helyett, akinek a génjei csupán azért mutálódtak el, mert egy édestestvérpár első lány gyermekeként jött a világra...."
Evangeline naplója fent maradt az utókor számára, de hosszú évtizedekig, senki nem vette a fáradtságot, hogy elolvassa a remegő kézzel írt sorokat. Mikor azonban Russell Maes, az alig harminc éves fekete mágus 1792-ben megtalálta leszármazottja naplóját, éhesen falta a sorokat. A férfi észrevette azt, amit eddig Evangeline-non és rajta kívül, még senki más. Így törvényt hozott létre, amely így hangzott:
"1792 január 5-től édestestvérek, unokatestvérek, másod és harmad unokatestvérek nem nemzhetnek gyermeket! (...) Ezzel elkerülhetjük a tömeges gyermek gyilkosságokat a Maes családban."
A Russell által megalkotott törvény csupán néhány évig volt tartható, hiszen a gőgös családtagok, nem voltak hajlandók más aranyvérű családokkal sem "vegyíteni vérüket". A beteg gyermekek száma egészen lecsökkent és a bölcsőhalálozás is lecsökkent, még sem voltak megelégedve a családok. A Maes-szok mindig is nagy tiszteletnek örvendtek, az első nemesi családok közé sorolhatóak voltak a Francia területeken. Bármit megtehettek, hatalmuk szinte korlátlan volt a varázslóvilágban, befolyásos családnak számítottak.
Éppen ezért Blayze Maes 1798-ban újabb rendeletet hozott, amely a következő sorokból tevődött össze:
"A Russel-törvény eltörlésével ismét összeházasodhatnak akár a legszorosabb kapcsolatban álló rokonok is, ezzel a családban megtartva vagyonunkat, kincseinket és a hosszú évek alatt kivívott tiszteletünket. A vér szerinti rokonok házasságát mától nem tiltja a törvény, de kapcsolatukból gyermek nem jöhet a világra! Éppen ezért a nászéjszakát a férj nem a feleségével tölti el, hanem egy Vélával, akit teherbe kell ejtenie. (...) Amennyiben a megtermékenyítés sikeres volt, a csecsemő megszületése után hetvenkét órával a legyengül Vélától meg kell szabadulni"
A család akaratával senki nem mert szembe szállni, tetteiket nem merték megkérdőjelezni. Féltek haragjuktól. Nagyon kevés olyan Maes férfi volt, aki gyermeke anyját nem meggyilkoltatta, hanem eldeportálta egy másik országba. Még a családon belül is féltek felmenőik kegyetlenségétől. A Vélák azonban megfogyatkoztak az országban, és egyre kevésbé volt használható Blayze paragrafusa. 1913-ban született meg az utolsó gyermek Véla anyától, Anoine Maes. Innentől kezdve ismét érvénybe lépett a Russel törvénykönyv, és tiltották a vérfertőző házasságok megköttetését.
A Maes család fő kúriája Franciaországban a Loire folyó partján áll, a mai napig a család birtokában van bűbájokkal elzárva a kíváncsiskodó muglik és más varázslók szeme elől. A pince mára már üresen áll, de akik hosszabb ideig tartózkodnak az alagsorban, azt állítják kétségbeesett kiáltások zaja szűrődik ki a falakból...
Az első tulajdonság, ami egy kívülálló embernek eszébe juthat rólam, az a ridegség. Arcomra nagyon ritkán ülnek ki érzelmeim, és akkor is inkább csak a gőg, a felsőbbrendűség, a gúny vagy a megvetés mutatkozik rajta. Féltem magam az emberektől. Bármennyire is antiszociálisnak hathat eme kijelentésem, ez az igazság. Soha nem kötöttem még mély barátságokat, de még a családtagjaimat sem igazán engedem közel magamhoz. Ők is csak emberek, akik bármikor elszólhatják magukat, és egy rossz döntéssel a lelkembe gázolhatnak. Én pedig ahhoz túlságosan is törékeny vagyok, hogy mégegyszer bárki is tönkre tegyen. Mondhatja rám akárki, hogy túlságosan bizalmatlan vagyok, felszínes, pökhendi, nagyképű, hogy senkit nem érzek elég jónak magamhoz, de ezen a fóbiámon - mert teljes nyugalommal nevezhető berögződésnek - nem hiszem, hogy bárki miatt is túl fogok tudni lépni. Az egyetlen személy, akiben megbízhatok és tudom, hogy nem fog elárulni, az én magam vagyok.
Ebből adódóan nem is szeretek beszélni az érzéseimről. Nem tudom elviselni a kiszolgáltatottság érzését. Nem viselem el, ha tönkre tesznek vagy megaláznak, mert nem vagyok képes túllépni a csalódásokon. Míg mások egyszer képesek újra bízni, én soha. Én a pesszimista... Az első védelmi vonalon átlépve azonban következnek a felszínesebb tulajdonságok. Megszólalásaim gunyorosak és hangomban mindig ott cseng a felsőbbrendűség. Humorom szarkasztikus, és ami a szívemen, az a számon. Mindenki megérdemli a kemény, építő jellegű kritikát, amitől fejlődni tud. Kivéve engem, aki nem viseli túl jól, ha őt becsmérelik.
Abszolút a maximumra törekszem az élet minden területén. Éppen ezért bármire képes vagyok, hogy elérjem a céljaimat. Nem ragaszkodom a "tiszta játékhoz". A hozzám közel állókat is elárulhatom, annak érdekében, hogy még feljebb tornázzam magam az élet létráján. Mivel úgy gondolom, hogy akinek van egy kis esze, az nem adja ki a titkait, így gyakran teszek tönkre másokat. Nem fogok köntörfalazni, ha arról van szó, hogy valakit meg kell aláznom, akkor azt gondolkodás nélkül megteszem.
Aranyvérű vagyok és ezért jogomban áll megvetni a sárvérűeket és félvéreket is. Mindenkinek tudni kell, hogy hol helyezkedik el a társadalmi hierarchia lépcsőjén. Akkor ne akarjanak felkapaszkodni, mert attól, hogy varázspálcát vesznek a kezükbe még nem lesznek olyanok, mint a tisztavérű mágusok.
Ravasz vagyok, gyors észjárású, és gyakran készítek terveket melyeknek, többször is átgondolom egy-egy lépését, hogy nem-e sértem meg magam közben. Ha kell hazudok, de csak is a nemes cél érdekében. Ezenkívül makacs vagyok, akaratos, bátor, büszke, önző, nem tagadom, hogy sokkal jobbnak tartom magam másoknál. Ha valaki úgy döntene, hogy meghiúsítja terveimet, az számoljon élete végéig tartó bosszúmmal.
Káros szenvedélyek ide vagy oda, nekem van egy pár. Először is a szex. De aki egyszer ráérez az ízére, utána rájön, hogy ez mennyire nem káros és, hogy mennyire nem lehet abbahagyni. Függő lesz tőle az ember.
A másik rossz szokásom a dohányzás. A vékony, tömény dohánnyal töltött papír hengerek, a nyomorult muglik egyetlen elfogadható találmánya. Ha nem jut elegendő nikotinhoz a szervezetem, akkor hajlamos vagyok a másik szenvedélyemhez folyamodni, hogy levezessem a felgyülemlett stresszt.
Fagyos mosolyom mögött, egy egészen érzékeny, törékeny lány lakozik, csak ezt senkinek nem kell látnia, különben én is csak egy leszek azok közül, akiket megvetek.
Magasságom alig éri el a 155 centimétert és így jó néhány centivel maradok el a nők átlagos magasságától szerte Európában. Testalkatom törékeny, és hajlékony, járásom pedig kecses és légies mindez köszönhető a hosszú évekig tartó balett óráknak. Minden mozdulatomból sugárzik az elegancia és a kecsesség. Bőröm hibátlanul tiszta és hófehér, szinte már sápadtnak mondható. Arcvonásaim finomak és nőiesek, mandulavágású szemeim ezüstözött drágakőként ragyognak. Határozott és rideg vonású lélektükreimet hosszú, szőke szempillák tarkítják, melyek sűrűn sorakoznak egymás mellett. Formás, vékony szemöldököm tökéletesen hangsúlyozza rideg és érzelemmentes íriszeimet. Csillogós, rózsaszín ajkaim szépen íveltek, élesen kirajzolódnak. Számon általában elégedett, felsőbbrendű mosoly terül el. Ritkán lehet megnevettetni, de ha valakinek sikerül, a nagy kacagás következtében arcom két oldalán apró nevetőgödröcskék jelennek meg. Aranyszőke, puha hajtincseim hol hosszú, egyenes szálakban, hol pedig hullámos tincsekben omlanak hátamra.
Legszívesebben a nőies ruhadarabokat viselem. Nem félek felvenni a legrövidebb miniszoknyákat sem, hiszen nincs mit rejtegetnem. Általában gyakran cserélem le ruhatáramat. Talán egy két kabala sálon kívül nincs olyan ruhadarabom, amit kétszer is felvettem volna. Imádok magassarkú cipőt hordani, hiszen így nem veszek el a hatalmas embertömegben. Testem minden egyes centiméterére büszke vagyok, és szívesen mutogatom elbűvölő bájaimat.
Szeretem kifesteni magam, és ha tehetem erős sminkkel hangsúlyozom szemeimet. Ha valamik elengedhetetlen kellékei megjelenésemnek, akkor azok a műkörmeim. Soha nem jöttem még rá, hogy miért de egy embernek mindig először a kezeit nézem meg, mintha csak abból le tudnám szűrni, hogy milyen is valójában. Pontosan ezért, a saját körmeimre mindig nagy hangsúlyt fektetek éppen ezért van, hogy három naponta más és más stílusban pompáznak.
1935. október 3-án járunk Párizsban, a divat, a szabadság és a szerelem fővárosában. A város központ peremén épült hatalmas kúriából fájdalmas jajjveszékelés szűrődött ki. Chantal Maes hatalmas pocakját fogva sétálgatott a tágas kastély halljában, férjére várva. Antoine Maes még most is a Mágiaügyi Minisztériumban tartózkodott, mikor feleségének szüksége lett volna rá. A nő fennhangon kiabált az összes szolgálóval, aki segíteni akart volna neki. Ő azonban makacsul kijelentette, hogy amíg a férje át nem lépi a kandalló küszöbét, a lányukat nem fogja világra hozni.
Mikor másfél órányi késéssel Antoine hatalmas, bocsánatkérő szemeket meresztve feleségére hazaérkezett, a törékeny szőke nő, már egy aprócska babával kezében pihegett az egyik kanapé párnái között. A kislány már akkor is gyönyörű volt. Hatalmas szemeit várakozóan apjára emelte, aki rögtön magához vette az újszülöttet.
A baba máris kapálózni kezdett és aprócska kezeivel véletlenül "behúzott" egyet apjának. Más csecsemő talán sírni kezdett volna, a hirtelen jött akadálytól, de Celestyna csilingelő nevetése betöltötte az egész kúriát. Chantal és Antoine szerelme mesébeillő történet. Hiszen együtt nevelkedtek fel, unokatestvérekként. (De mit várjunk két ennyire szentimentálisan bolond embertől, akik Párizsban élték életüket?!) A két gyermek már négyévesen rájött, hogy nem csupán őszinte testvéri szeretet fűzi őket egymáshoz, annál sokkal többet éreztek a másik iránt. Az egyetlen ember, aki ezt észrevette és nem ítélte őket el, az Julienne Maes volt, a nagyanyjuk. Ahogy Chantal és Antoine felnőttek, még mindig nem hagytak fel gyermekes álmaikkal, hogy ők egyszer férj és feleség lesznek. A híres aranyvérű család azonban nem engedhette meg magának, hogy ilyen csorba essen hírnevén és becsületén, ezért évekig el kellett fojtaniuk szerelmüket. Rosszul időzítettek. 1926 augusztusában azonban Juliette Maes, öngyilkos lett, és egy aprócska levelet hagyott hátra unokáinak címezve.
" Szeretném, ha teljesítenétek utolsó kívánságomat. Házasodjatok össze és ne törődjetek senkivel! Itt az ideje megszegni a törvényeket!"
A család és a törvények bármennyire is ellenezték Juliette utolsó kívánságát, a tiszteletben álló öreg boszorkány akaratát nem lehetett semmissé tenni. Antoine-t és Chantalt pedig szüleik sem tudták megállítani. Mielőtt Celestyna betöltötte volna életének első évét, a három tagú kis család kénytelen volt menekülni Franciaországból. Mivel megszegték a család egyik ősi rendeletét, mind a hármukat ki akarták végezni, és ezzel együtt a lázadást is még csírájában elfojtani.
A család, akit kitagadással súlytottak, Angliába telepedtek le Welesben, azon belül is Cardiffben, annak is egyik ritkásan lakott területén, messze a varázslóktól, elvegyülve a muglik között.
Celestyna neve - mennyei - nem egy égből kapott divat név. A lányt azért pont így nevezték el, mert unokatestvéreknek, vérrokonoknak, nem megszokott, hogy egészséges gyermekük szülessen, vagy egyáltalán sikeres legyen a megtermékenyítés - ahogy ezt igazolja az elmúlt pár évszázad is. Nekik mégis sikerült. Egészséges, gyönyörű kislányuk született. Akit Merlin ajándékának tartottak.
Celestyna egyáltalán nem volt egy megszokott jelenség. A kislány örökmozgó volt, és már két éves korában is minden percben azon gondolkozott, hogyan járjon túl szülei eszén. Egy pillanatra sem lehetett magára hagyni, különben tönkre tett valamit, kárt okozott a környezetében, vagy esetleg saját magát vágdosta a földhöz, ha valami nem úgy történt, ahogy ő azt elképzelte. Szülei hamar rájöttek, hogy a házban a kislány hordja a nadrágot, és bármi áron, de kiharcolja a maga igazát.
Így aztán, nem sok választást hagyva Chantalnak és Antoine, mindent kiharcolt magának. Elvárta szülei figyelmét a nap huszonnégy órájában, és természetesnek tartotta, hogy elkényeztessék, tenyerükön hordozzák. Celestyna sokáig gyűlőlte az összes szőrös állatot. Édesanyja azonban mániákus macska párti volt, és gyönyörűbbnél gyönyörűbb perzsa macskákat vásárolt magának. A lány mivel nem bírta nézni ahogy a kéjenc "dögök" végigvonulnak a kúria falai között, hangos nyávogással jelezve, hogy még életben vannak, többször levágta az állatok szőrét, kisebb sérüléseket okozva nekik, vagy befestette a bundájukat. De mikor valamelyik állat nagyon nem volt neki szimpatikus azt belegyömöszölte egy zsákba és postára adva elküldte a világ másik felére.
Nagyon is tisztában volt vele, hogy szülei még a széltől is óvni akarják, és ők maguk soha egy hangos szóval sem illetnék, így úgy érezte a kislány, hogy bármit megtehet. Már kiskorában is nagyon intelligens volt, és okos.
Szülei próbálták jó modorra nevelni, szófogadó, igazi aranyvérű, engedelmes boszorkányt nevelni belőle, de mivel ők maguk sem voltak még többek mint húsz esztendő, így bárhogy is próbálkoztak, lányukat nem tudták szigorúan fogni. A nevelőnők szinte egymás kezébe adták a kilincset, mert nem bírtak megmaradni Celestyna mellett. Volt amelyiküknek felégette a ruháit, összeragasztotta a szájuát, kibilincselte őket az ágyukhoz, vagy egyszerűen miután altatót itatott velük, kidobta őket az ablakon. Ez pedig éppen csak néhány csínytevés a hosszú sorból.
Hét évesen édesapja úgy gondolta, hogy valamiféle sporttal le kell vezetni a kis boszi energiáját, ezért vett neki egy seprűt. Chantal egyáltalán nem rajongott az ötletért, ismerve lánya vad és zabolázhatatlan jellemét. Éppen ezért a seprűt mélyen a pince egyik zeg-zugos sarkában elrejtette. Chantal inkább a lovaglással akarta lekötni lányát, de az összes ló irányíthatatlanná vált Celestyna kezei alatt. Kivéve egyet, az éjfekete kancát, Zorát, akit viszont kizárólag Celestyna-nak sikerült megszelídítenie. A lányt azonban nem kötötte le egészen a lovaglás, és fél évvel később már azzal fogadta a szüleit, hogy a pincében talált seprűn a legveszélyesebb mutatványokat gyakorolja.
Chantal sok gondot fordított lánya taníttatására. Balettra járatta, különböző tánc órákat vett neki elismert művészektől. Rajzolni, festeni tanította, Celelstynat azonban semmi nem igazán érdekelt, és három percnél tovább nem tudott megmaradni egy helyben, anélkül, hogy ne rendezett volna visszhangos hisztériát.
Aztán tíz éves korában valami teljesen megváltozott. Édesanyja elhatározta, hogy itt lesz az ideje megnevelni a lányt. Még munkáját is ott hagyta a Mágiaügyi Minisztériumban, hogy a nap huszonnégy órájában Celestynaval lehessen, és sikerüljön lányából szófogadó gyermeket nevelni.
A sok együtttöltött idő végül meghozta gyümölcsét. Celestyna végül megtört anyja nyomása alatt, aki mindig talált valami módszert, hogy lányát jobb belátásra bírja. Egy évvel később, többé kevésbé szófogadó volt, és elvesztette gyermeki bájait. A szeleburdi, zabolázatlan kislányból egy gyönyörű fiatal lány cseperedett. Chantal lányát beíratta egy balett iskolába, hogy többet lehessen vele egykorúakkal. Antoine és Chantal azon kevés tisztavérű család sarjai közé tartoztak, akik nem ítélték el a félvéreket, sem a muglikat, sem pedig a kvibliket. Soha nem akarták kiélezni a társadalmi határok között feszülő vitahelyzetet azzal, hogy lányuknak erről beszélnek. Mindig is az erőszak ellen voltak. Celestyna azonban már az emberek egyetlen mozdulatából, szavából leszűrte, hogy aranyvérűek-e. Nem osztotta szülei véleményét, miszerint mindenkire szükség van a varázslótársadalomban. A nem tisztavérű boszorkányokat és varázslókat soha egyetlen pillantásnál sem méltatta többre.
Celestyna-t mindig is jobban vonzotta az ellenkező neműek társasága, mint más lányoké. Úgy érezte, hogy jobban meg tudja értetni magát velük és hamarabb talál közös hangot is. Mivel vérében Véla vér keveredett, nem tartott sokáig, hogy bármelyik srácot levegye a lábáról. Szeretett szórakozni az ellenkezőneműekkel, de soha nem ígért nekik semmit, főleg azt nem, hogy kapcsolatuk tartós is lehet. Egyik srácra sem pazarolt egy napnál több időt. Élvezte, ahogy kétségbeesve könyörögnek neki,hogy csak még egy esélyt adjon nekik, és hogy hagy bizonyítsanak. De hosszú ideig senkit nem talált méltónak arra, hogy pár csóknál, suta érintésnél és mézédes bóknál többet kapjon. Nem akart szerelmes lenni, és nem akarta, hogy bárki is elvegye az eszét, befolyásolja vagy birtokolja. Csak ő volt, aki birtokolhatta a kiszemelt áldozatokat, majd kegyetlenül el is lökhette őket magától. Az első srác, akivel szabad akaratából tovább jutottak, mint a csókok és simogatás Oliver volt. Még harmadikos korában több, mint két hónapig jártak, és éltek se veled, se nélküled kapcsolatot. Az utolsó percig egyikük sem mondta ki, hogy bármit is érzett volna a másik iránt. Ami így volt teljesen tökéletes, hiszen semmi kötöttség nem volt kapcsolatukban. Aztán az utolsó éjszakát a nyári szünet előtt együtt töltötték. Mikor Oliver kimondta azt a bizonyos "Sz" betűs szót, Celestyna-nak vehemensen kellett ellenkeznie érzéseivel, hogy elnyomja valódi érzéseit. Mert tagadhatatlanul ő is érezte, amit Oliver. A srác elmondta neki, hogy bármennyire is folytatni akarja a kapcsolatukat, a szülei miatt el kell költöznie Angliából. Celestyna csak hogy megőrizze becsületét, még aznap szakított Oliverrel és azt mondta neki, hogy az a két hónap csupán játék volt és a kapcsolatuk egyetlen pillanatát sem gondolta komolyan. A srác egy gyűrűt hagyott csupán maga után, és belenyugodva, hogy csak kihasználták, elhagyta a Roxfortot...
Celestyna hiába származik Franciaországból, nem beszéli a nyelvüket. Mielőtt még betöltötte volna első életévét családjának muszáj volt elköltöznie Franciaországból.
*különleges képesség: Animágia - Körülbelül másfél évre volt szükségem, hogy tökéletesen elsajátítsam ezen mágiaág minden fortélyát. Animágus alakomban egy igazi vadmacskává válok, ugyanis egy hiúz testébe bújhatok.
*amit mindig magammal hordok: Az Oliviertől kapott gyűrűt, ami fehérarany láncra fűzve függ a nyakamban, soha nem venném le, pedig ezzel is csak magamnak okozok fájdalmat. Ezenkívül pedig valamelyik zsebemben mindig megbújik egy doboz cigaretta.
- Nem veszek fel szoknyát! - kiabáltam rá Nathanielre, és két kezemmel próbáltam kitartóztatni unokabáttyámat a hálószobámból. Természetesen rajta már rajta volt a sötétkék élére vasalt vászonnadrágja, az elegáns cipője, a fehér inge és az az idétlen nyakkendője, amin az iskola logója díszelgett. Felrugdosom ezt a vad barmot. - Nadrágot akarok! - Próbálkoztam kitartóan, de egyszer csak Nate berobbant az ajtón, kezében az undormányos sötétkék hagyma szoknyával. Ha pedig ez még nem lett volna elég, felém is indult, azzal az anyagfecnivel.
- Lora, délben leveheted - mondta egy szemforgatás kíséretében és lábával berúgta maga után az ajtót.
- Mi az, hogy délben? Tudod te mennyi az idő? Hajnali fél hét! - ripakodtam rá, és dacosan az éjjeliszekrényen magányosan álldogálló ébresztőóra felé biccentettem.
- Akkor már csak alig néhány óra. Kibírod... - sétált közelebb.
- Ott maradj! Nem veszek fel egy ilyen ruhafecnit. Ebből kint van a lábam! Olyan mintha semmi nem lenne rajtam! Nem megyek ki abban sehova - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, de Nate-et nem érdekelte, csak megfogta a csuklómat.
- Az Evermore-ban szabálykihágásért akár kirúgás is jár. Hemsworthöket pedig innen már évtizedek óta nem rúgtak ki. Nem te leszel a család fekete báránya. Vedd le a nadrágot!
- Nem! - Nekem sem kellett több, felkaptam táskámat, majd elrohantam, de Nathanielt nem tudtam lerázni. Már a földszinti termek előtt jártunk, mikor nem néztem előre és valaki kitette elém a lábát, így hatalmas erőkkel vágódtam el a fényesre csiszolt márvány padlón.
- Darwin. Vagy elengedsz, vagy szétrúgom a tökeidet - rángatóztam, de felesleges volt. Ahogy kétségbeesetten akartam levakarni magamról kezeit, megjött Nathaniel. A szoknyával.... Vegye fel ő. Aztán álljon ki a sarokra.
Sértetten ültem az első padban, előttem pedig Nathaniel támaszkodott.
- Nincs jobb dolgod mint itt unni a kibaszott életedet? Tűnj el - sziszegtem Nate arcába, majd bokán rúgtam. - Ne aggódj, nem veszem le ezt a szart - mondtam undrodóan és nem győztem lejjebb húzgálni a szoknya peremét, ami akarva akaratlanul feljebb csúszott így szabadon hagyva bőrömet a kíváncsiskodó szemek előtt. Elegem van. Legyen vége a mai napnak és írok egy fellebbezést az igazgatónak.
- Gyűlölöm ezt a kócerájt - morogtam magam elé, ahogy leült mellém Nora, majd őt követte Sebastian. Ennyire se hiányzott ember az életemből, mint Massie Block.
- Na, most nagyon gyorsan elhúzod innen a rózsaszín picsádat, vagy kirepülsz azon az ablakon - mondtam ridegen a lánynak, és összeszorítottam ökleimet. - Ribanc...
Ma szerintem nem lesz olyan ember, akibe nem fogok belekötni. És biológia óra. Mióta van nekem biológiám a felsőbb évesekkel? Az első napom és máris kikészültem.
- Máshol nem volt hely? Ez a szék kell a táskámnak - köptem gúnyosan Sebastiannak, aki nem akart elmenni innen. Miért kell minden első napnak ennyire borzalmasnak lennie?
| |
|
