Katrina Ortega
Mardekáros diák
Hozzászólások száma : 11
Join date : 2011. Jul. 21.
 |  Tárgy: Katrina Ortega  Pént. Júl. 22, 2011 10:54 am | |
| Katrina Ortega
Név: Katrina Ortega
Becenév: Kate, Katy, Kat
Kor: 16
Születési dátum és hely: 1934. október 11., London
Származás:Aranyvér
Iskolai házad: Mardekár
Évfolyamod: 4. évfolyam
Pálcád: Kőris fa, 12 és egynegyed hüvelyk. Magja, egyszarvúkanca farok szőre.
Foglalkozásod: Diák
Édesanyja: Lynett Fortecue, 38 éves, él, kiváló a viszonyunk.
Édesapa: Gabrieru Ortega, 41 éves, él, a szeme fényének tekinthetem magam, kiváló a kapcsolatunk.
Testvér(ek): Dorian Ortega, 19 éves, él, rossz a kapcsolatunk, köszönhetően annak, hogy kvibli.
Egyéb hozzátartozó(k): Dexter Fortecue, meghalt, volt roxforti igazgató.
A családunk már több évtizede Londonban él. Vissza sem tudnék számolni, hogy hány nemzedék nőtt fel ebben a városban. Nem tudok felvágni azzal, hogy az elődeimnek milyen nagy hírneve volt, már évszázadokkal ezelőtt. Egyszerűen csak az üknagymama a megfelelő személyhez ment hozzá, aztán nem engedte a fiának, hogy sárvérűt, vagy egyszerűen félvért vegyen el. Ha a dédnagypapa elrontja, lehet, hogy a családom nem itt járna. A rokonaim közül alig ismerek embereket, akik nem a Mardekárt erősítették. Na persze ott van a bátyám, aki a család szégyene a kvibliségével, de talán gondnoknak még jó lesz.
Ironikus, mivel a Mardekárban vagyok, de kígyó fóbiám van. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni a látványát azoknak a nyálkás, csufi kis csúszómászóknak. Pfuj. Egyszer kiskoromban sétálni voltunk Apával, és éppen üldögéltünk a parkban, amikor éreztem, hogy valami mászik a lábamon. Lenézve egy kígyóval találtam magam szemben, aminek az lett a következménye, hogy sikítva ugrottam Apu karjaiba. Mástól nem igazán… Ja igen! Ott vannak a bogarak. A lepkékkel még ki vagyok békülve, bár elég hülyén képesek repülni, de hogy egy cserebogarat, vagy hasonló csúnyaságot megfogjak? Na neem.
Nagy tehetségem van az emberek manipulálásában. Ezt persze a szüleim nem tudják, mivel előttük előszeretettel játszom a család angyalkáját. Mondhatjuk, hogy varázsolni is jól tudok, mert ami nem adatott meg a bátyámnak, kétszer annyit kaptam Én. A Mágia már egész kiskoromtól fogva jelen volt az életemben, köszönhetően a származásomnak, amire rettentő büszke vagyok. Ki nem állhatom a kviddicst, mondjuk szerintem ez csak ezért van, mert nem vagyok jó benne. A szüleimnek elvárásai vannak ugyan, de Én kerek perec közöltem velük, hogy nem fogok olyannak próbálkozni, ami nem megy.
Átlagos magassággal rendelkezem, aminek kifejezetten örülök. Nem vagyok alacsony törpe, sem egy égimeszelő. 165 centimmel jól meg vagyok, köszönöm. A testalkatommal tökéletesen ki vagyok békülve, nem tudok rajta változtatni, körülbelül 50 kg lehetek. A hajam barna színű, és leér egészen a hátam közepéig. Általában kiengedve hordom, az alja mindig loknikba csavarodik. Ha éppen kedvem van, kontyba fogom, vagy copfba. A szemem színe kék, ha kék ruha van rajtam, már szinte távolról világít. Imádom a ruhákat, és szeretek öltözködni is, szerencsére a szüleimtől mindent megkapok, csak kérnem kell. Nem vagyok elkényeztetett liba, annak ellenére, hogy mindent megkapok a szüleimtől. Tudok rideg, és szívtelen lenni – nagytöbbségben az is vagyok -, de ünnepekkor, és ritka alkalmakkor előbújik belőlem az érzelmes kislány.
Szerintem az lesz a legjobb, ha a legelején kezdem, és akkor senki nem fog összezavarodni. Ezerkilencszázharmincnégyben születtem, az évnek is az október tizenegyedik napján, egy londoni kórházban. A szülésnél nem akadt semmi zűr, szépen megérkeztem ebbe a nagy világba. Az akkor három éves bátyám első kérdése persze az volt, hogy milyen színű is vagyok. Apának kellett felvilágosítania, hogy ugyan olyan a színem, mint neki. Egészségesnek születtem, tehát nincsen semmilyen agybetegségem, vagy hasonló. Ennek köszönhetően pár nappal később, Anyával együtt elhagytuk a kórházat. Ő a saját lábán, Én meg valakinek a kezében, de ez már csak mellékes.
A londoni kastélyba telepedett le a családom. Ott aztán nőttem, mint a gomba, és szépen cseperedtem, a szüleim nagy örömére. Kiderült, hogy a bátyámnak nincs varázsereje, ugyanis sehogy nem sikerült neki a legegyszerűbb varázs trükk, amit Apu akart megtanítani neki. Ettől kezdve Én voltam a család szeme fénye, nem csak a szüleim számára, de a többi rokon is folyton engem cirógatott. Belém nevelték, hogy ebben a világban csak az aranyvérű családoknak van igazi jövője, és vigyáznom kell magamra, nehogy miattam szennyeződjön be a család hírneve. A bátyám még akkor ugyan velünk élt, de amint betöltötte a tizennyolcat, kirepült a családi fészekből, támogatás nélkül.
Egyik kirándulásunkkor derült ki, hogy Én magam nem maradtam varázserő nélkül. A Temze partján piknikeztünk, amikor Anyu valahogy a vízbe csúszott, Apáék pedig nem voltak a közelben. Egyedül Én voltam ott, és Én láttam, ahogy a vízbe esik. Ijedtemben csak felemeltem a kezem, és láttam, ahogy az egész szépen lassan visszafordul, majd szülőanyám a parton köt ki. Innentől kezdve a család még jobban rám szállt, és egy perc szünetet nem hagyva engem babusgattak.
Az életemet nem keretezi millió tragédia, és halál, meg veszteségek. A családom megtanulta hogyan maradhat gazdag, erős család, és ez születésem óta nem változott.
Azóta Én megint csak nevelkedtem, békében, meg hasonlók. Már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy imádok irányítani. Nyolc évesen már Én parancsoltam a dadusnak, nem pedig Ő nekem, és abban is biztos vagyok, hogy ezt még jó párszor fel fogom használni mások ellen. Szerencsére hasznát vehetem ennek a tulajdonságomnak.
Mióta kiderült, hogy varázserőm van, nem volt kérdés, hogy a Roxfortba fogok járni. Jött is a levél, évekkel ezelőtt, hogy felvételt nyertem az iskolába. A családom évekre visszamenőleg a Mardekár házat erősítette, így a beosztásnál izgulhattam, hogy ne legyek a család szégyene azzal, hogy esetleg a Hollóhátba kerülök. Nem is volt ezzel gond, a Teszlek süveg a zöldek házába osztott, nagy örömömre.
Évek óta a Roxfortban tanulok, méghozzá jó teljesítménnyel, amire a családom büszke lehet, és Én is az vagyok. A terveim a jövőre nézve egyszerűek: meg sem állok a világuralomig. Na, nem teljesen, de hasonló. Azt szeretném, ha emlékeznének a nevemre.
*különleges képesség: A varázserőn kívül másról nem tudok.
*amit mindig magammal hordok: A halott nagymamám gyűrűjét kiskoromtól kezdve magamnál hordom. A halálos ágyán adta nekem, azóta is a nyakamban lóg, egy láncon, mint kabala.
Máris érezhetően jól alakul a nyári szünidő első része. Most éppen Slomóval, akarom mondani Salamonnal sétálunk a kastélyunk parkjában. Délután átjött hozzánk, és azt mondta beszélni akar velem. Meg kell jegyeznem, egyike a férjjelöltjeimnek – a huszonöt közül. A cseléd be is jelentette nálam, Én meg fogadtam a könyvtárszobában, de Anyám két percre rá már meg is talált minket, így inkább azt javasoltam, hogy menjünk ki sétálni, kettesben. Erre Anya olyan lelkesedő fejet vágott, hogy nevetnem kellett, de nem követett minket a bokrok, és virágok közé.
A beszélgetésből az sült ki, hogy Slomó szeretne elvenni, amint kijárom az iskolát. A helyzet azonban az, hogy nekem még fogalmam sincs, hogy kihez akarok hozzámenni, annak ellenére, hogy abban biztos vagyok, hogy a szüleim nem mulasztanak el hozzáadni az első jöttmenthez, amint elvégeztem a tanulmányaimat a Roxfortban. Na nem úgy jöttmenthez, hiszen előre tudom, hogy egy aranyvérű felesége leszek, öt gyerekkel, rengeteg pénzzel, de boldogtalanul, miközben adnom kell a derűs feleség képet a külvilágnak.
Salamonnak azt feleltem… Nem is feleltem, hanem megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy ezt Apától is meg kell kérdeznie - a szokásos lánykérés, semmi extra. Megjósoltam a válaszát, miszerint: „Hát persze, és meg is fogom.” Ekkor indultunk vissza a kastély felé. Most már derűsebb témák vetődtek fel, a sporttól kezdve, mindenféle szóba került. A kastély lépcsőjén felbaktatva megálltunk a nagy tölgyfaajtó előtt.
- Élveztem a sétát – mondtam jól nevelt úri kislányt megszégyenítő mosollyal az arcomon. Jól játszom a szerepem, és nincs olyan dolog, ami kizökkentene belőle.
- Hát még Én, a megtiszteltetést – hallottam a kedves szavakat Slomó szájából. Mielőtt észbe kaptam volna, közelebb lépett, ajkaim szinte az arcát súrolták. Pislogásnyi idő sem telt el, ajkai az enyémre tapadtak. Karjaim ösztönösen kulcsolódta a nyakára, a szemeim lehunytam, ajkaimmal pedig ugyan olyan hevesen viszonoztam csókját. Idillikus pillanat volt, és valamit megmozgatott bennem, az egyszer hétszentség, de minden jónak vége szakad egyszer. Nyílt az ajtó.
- Katrina! – Hallottam a felháborodott sikkantást magam mellől.
- Megyek már, Anya – szóltam, miután elváltam Salamontól. Elégedett vigyorral vonultam be a házba – elértem, amit akartam.
| |
|
