Cedrella Black
Griffendéles diák
Hozzászólások száma : 3
Join date : 2011. Jul. 19.
 |  Tárgy: Cedrella Black  Csüt. Júl. 21, 2011 3:44 pm | |
| Cedrella Black
 
Név: Cedrella Black
Becenév: Ella
Kor: 17
Születési dátum és hely: 1933. július 12. - London, Anglia
Származás: Aranyvér
Iskolai házad: Griffendél
Évfolyamod: Hetedik
Pálcád: magyal, 12 hüvelyk, főnixtoll
Foglalkozásod: Diák
Édesanyja: Lysandra Yaxley/40/Él/ A kapcsolatunk röviden és tömören; rossz.
Édesapa: Arcturus Black/40/Él/ Vele még rosszabb a kapcsolatom, mint az anyámmal.
Testvér(ek):
- Callidora Black/20/Él/ A nővéremmel a kapcsolatom semleges, nem is utáljuk, de nem is szeretjük egymást. Csak úgy megvagyunk egymás mellett.
- Charis Black/15/Él/ A kishúgom is vérbeli Black, sajnos, csak én vagyok kakukktojás a családban. De ha valakivel mondhatni, hogy viszonylag jó a kapcsolatom, akkor az ő. Mivel anyáék csak a rosszra nevelték, én próbáltam titokban némi jót is belecsempészni a nevelésébe. Büszkén mondhatom, hogy sikerült, ugyanis benne még megtalálhatóak az érzelmek. Például engem is szeret a maga módján, bár anyáékkal szembe szegülni sosem mert és nem is fog, én pedig sosem kérnék tőle ilyet.
Egyéb hozzátartozó(k): Most inkább nem sorolnám fel...
Nem hiszem, hogy be kéne mutatnom a Black család történetét... Aranyvérű sötét varázslók és boszorkányok, akik utálják a félvéreket és sárvérűeket. Szinte mindegyikük mardekáros diák volt a Roxfortban, aki pedig mégis valamilyen oknál fogva egy másik házba került, nos... azt kitagadták. Ennyit a család jó híréről, persze a mi köreinkben ez tényleg jó hírnek számít. Kár, hogy mindig is én voltam a család fekete báránya. Vagyis ez esetben inkább fehér bárány a sok fekete között. Annyi a lényeg, hogy nem büszkélkedem velük, a legszívesebben letagadnám a származásomat. Még azt is, hogy aranyvérű vagyok, mert ugyan már mi az, hogy aranyvér? Mi tesz azzá? Ja igen, a származás, tudom én... Ekkora baromságot! Az ember az ember, vér és hús, nincs itt semmiféle arany vagy sár. Jó hogy már ezüst meg bronz kategóriás vér nincsen... Mert ilyen erővel az is lehetne, annyi értelme van az aranyvér elnevezésnek is az én szótáramban. Gondolom ezek után nem nehéz kitalálni, hogy a rokonaimmal ellentétben, nekem semmi bajom nincsen a sárvérűekkel meg a félvérekkel. Mondjuk ezt otthon inkább nem hangoztatom, mert apám kitépné a haját, vagy az enyémet. Sokszor érzem azt, hogy engem csak örökbe fogadtak - ami már önmagában egy hülye feltevés, mert ez esetben már régen visszaadtak volna annak, akitől szereztek -, annyira nem illek bele a család összképébe. Az összes Black tudja, hogy én más vagyok, mint ők. Apám is tudja a lelke mélyén, hogy sosem fogok megváltozni, és olyan lenni, amilyenek ők, de ettől függetlenül még reménykedik benne, és minden követ megmozgat annak érdekében, hogy megváltozzak. Az én káromra...
Nem vagyok egy visszahúzódó személyiség, mégis annak tartanak, mivel általában egyedül vagyok. Ennek az oka az, hogy a nevem miatt elítélnek és inkább elkerülnek, mint megismernek. Ezek után meg már nyilván én sem fogom az ő társaságukat keresni. Nem vagyok bunkó velük, vagy ilyesmi, sőt, ha kérdeznek valamit, teljesen normálisan válaszolok. Csak egyszerűen nem foglalkozok olyan emberekkel, akik nem az én tetteim alapján ítélnek meg, hanem a szüleimén.
Nem szeretem a konfliktushelyzeteket, inkább kerülöm, mint generálom. Nem azért, mert félek, hanem egyszerűen nem szeretem, mert nem látom értelmét. Viszont, ha valaki belém köt, akkor megvédem magam. Ilyenkor az illető megbánja, hogy velem kikezdett, mivel párbajban elég jó vagyok. Az esetek többségében nyerek, és ezt sokan tudják rólam, szóval nem is mernek nagyon kekeckedni velem.
Ölni... na azt az egyet sosem tudnék. Lehet az ellenség jó vagy rossz, meg is érdemelheti, de tudom, hogy nem lennék arra képes, hogy megöljem. Gondolom ezért nem kerültem be a mardekárosok közé még véletlenül sem.
A kalandokat viszont nagyon bírom, szeretem a kihívást, a küzdelmet, a veszélyes helyzeteket, ha valamit meg kell oldani, és tétje is van a dolognak.
A titkom, ami talán nem is annyira titok, bár soha senkinek nem beszéltem róla, hogy befejezem a sulit, elszökök otthonról, és új életet kezdek. Tudom, hogy ezután ki fog tagadni a családom, de nem érdekel.
Szőke hajam a hátam közepét verdesi, ha csak éppen nincs lófarokba tűzve, vagy befonva. Alapjáraton egyenes szálú, de ünnepekkor általában begöndörítem. A szemem színe kék, és nem szeretnek hosszasan belenézni, bár azt nem árulják el, hogy miért. Viszont szokták mondani, hogy nagyon szép... persze nem a családom tagjai, hanem inkább az idegenek, meg a suliból páran.
Nagyon alacsony vagyok, 155 cm, emiatt sokan azt hiszik, hogy törékeny vagyok és sebezhető, de tévednek. A testalkatom átlagosnak mondható; vékony és nőies. Az öltözködésem szintén átlagos, szeretem a laza és színes cuccokat, a feketét viszont utálom. Otthon mégis mindig abban kell lennem, meg szoknyás egybe ruhában, amiben kb úgy nézek ki, mint valami rocker vagy goth-os, ahogyan azt a muglik mondanák. Ez nem az én stílusom, de a szüleim megkövetelik otthonra, szóval muszáj.
Egyszer volt, hol nem volt... Élt egy házaspár, akiknek volt egy lányuk, majd született még egy lányuk. Ez a kislány másmilyen volt, mint a nővére; a szeme kék volt, a haja szőke. Pedig a családban szinte mindenkinek sötét haja és sötét szeme volt, nem is értették a szülők, hogyan lehetséges ez. Eleinte azt gondolták, majd idővel bebarnul a kislány haja, kinövi a gyermekkori szőkeséget. De ahogy a kislány nőtt, a haja inkább még szőkébb lett, minthogy sötétedett volna. Természetre is kezdett egyre inkább különbözni a nővérétől. Mert az idősebb lány gőgös volt, agresszív, sunyi, ami imponált a szülőknek, lévén, hogy az egész családnak ilyen tulajdonságai voltak. A kisebb lány viszont kedves volt, mosolygós, őszinte, tele volt álmokkal. Álmokkal, amiket aztán a szülők kiöltek belőle, mert abban a családban nem tolerálták az afféle viselkedést.
Ja igen, ez a szőke kislány én volnék... Ez most az én történetem, és bemutatom a Black famíliát egy egészen más szemszögből. Kezdjük az elején; megszülettem, várták, hogy vérbeli Black-é váljak, de csalódást kellett okoznom nekik, mert akárhogy is próbálták belém nevelni a gonoszságot, nem sikerült. Viszont cserébe tönkre tették az életemet, nem hagyták, hogy olyan legyek, amilyen igazából vagyok, elnyomtak. Úgy gondolták, ha már rossz nem leszek, jó sem lehetek, legyek csak úgy ott, mint egy szellem. Úgy is kezeltek, sose kérdezték semmiről a véleményemet, vagy hogy mit szeretnék. Gondolom azért, mert nem akarták, hogy ellentmondásba ütközzenek. Tudták jól, hogy teljesen mások a nézeteim, de nem akarták azt a nyilvánosságra hozni, ezért nyomtak el, hogy sose beszéljek, mindig maradjak csendben, hogy legalább a látszatát tudják kelteni annak, hogy olyan vagyok, mint ők. Elég sokáig hadakoztam, de ők többen voltak, erősebbek voltak, és cinkelt lapokkal játszottak, így aztán egy idő után már nem érdekelt, beletörődtem. Végül is azzal, hogy hallgattam és úgy tettem, mintha ott sem lennék, senkinek nem okoztam fájdalmat. Anyáék nem szégyenkeztek miattam, ugyanakkor embereket sem kellett kínoznom, meg effélék, ahogy azt a családom csinálta. Elég volt az, hogy én tudtam, hogy jobb vagyok náluk. Mindig azzal nyugtattam magam, hogy egyszer lelépek innen, és magam mögött hagyom a múltamat, új életet kezdek.
Nos, valahogy így zajlott a gyermekkorom, nem volt egy leányálom... Úgy gondoltam, hogyha majd elkezdem az iskolát, akkor minden jobb lesz, mert kevesebbet fogom őket látni, meg majd barátokat szerzek, ilyesmi. Hát sajnos tévedtem, mert nem hogy jobb, de inkább csak rosszabb lett a helyzet. Ha a Mardekárba kerültem volna, akkor lett volna jobb - én azt hittem, hogy oda fogok, hiszen a Black-ék mind oda kerülnek -, de a Griffendélbe osztott be a süveg. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Örültem neki, hogy nem kell még az idióta mardekárosoktól is az aranyvérmániát és a sárvérűek szapulását hallgatnom minden áldott nap. Viszont tudtam, hogy apám ki fog nyírni, ez teljesen egyértelművé vált számomra, mikor a Teszlek Süveg döntött. Volt is otthon patália rendesen, és nem csak otthon... a szüleim az iskolában hisztériáztak, hogy mi az, hogy a Griffendélbe osztottak be, azonnal tegyenek át a Mardekárba. Természetesen ez nem így működik, így maradtam ott, ahova be lettem osztva. Ezután egy hétig a kutyaházban kellett laknom, de őszintén szólva, jobban éreztem magam ott, mint bent a házban a sok idióta között. Ekkor határoztam el véglegesen, hogy lelépek otthonról, amint befejeztem az iskolát. Ha nagyon nem bírom már idegekkel, akkor előbb.
A sulihoz visszatérve, a griffendélesek nem nagyon fogadtak be maguk közé. Nem értették, mit keres közöttük egy Black, és sokszor közölték velem azt is, hogy húzzak át a mardekárosok közé. Ebből adódóan volt részem jó pár verekedésben és párbajban is. Szerencsémre a legtöbből győztesen kerültem ki, de ez sem véletlen. Mivel társaságom nem nagyon akadt, a könyvekben merültem el, tanultam, okosodtam, művelődtem. Törzshelyemmé vált a könyvtár, és mostanra már elképzelni sem tudom azt, hogy ne olvassak ki egy nap alatt legalább két könyvet. Egyébként valószínűnek tartom, hogyha népszerű lennék, akkor is sokat olvasnék, mert engem ez érdekel. Mármint a tudás... mindent tudni akarok, minden érdekel, minél több dolog van az agyamban, annál jobb, hiszen akkor majd a nagyvilágban tudok boldogulni, meg egyébként is nekem ez a mozgatóerőm; a tudásvágy.
Nem olyan rég apám bejelentette, hogy férjhez ad egy aranyvérűhöz. Rosszul voltam a gondolattól is, hogy majd ott is azt fogom hallgatni álladóan, hogy undorító sárvérűek, öljük meg őket, stb. Meg alapjáraton is, milyen dolog az, hogy nem én választhatom ki azt a személyt, akihez feleségül akarok menni?! Bár nem lepett meg ez a bejelentése, igazából számítottam rá, hisz a mi családunkban így ment a házasság. A származás dominált, hogy fent tudják tartani az aranyvérvonalat, nem a szerelem. Ugyan már, milyen badarságot beszélek! Ők normális érzelmekre is képtelenek, nem hogy még a szerelemre... Én viszont szerelemből akartam házasodni, nem pedig érdekből, és nem érdekelt, hogy apámnak mi a véleménye erről. A nemleges válaszomra megpofozott, majd megint kiköltöztetett a kutyaólba, amiért szembe mertem vele szegülni. Utána közölte csak név szerint, hogy ki a jövendőbelim: Septimus Weasley. A neve hallatára picit megkönnyebbültem, ismertem őt valamennyire, de nem személyesen. Váltottunk az évek alatt vagy három szót, nem többet. Pedig ő is griffendéles, és még az évfolyamtársam is... Gondolom a nevem miatt ő is elkerült, mint a többiek, de már megszoktam, már lepereg.
Elgondolkodtam, hogy vele még tán jól is járnék, mert hiába aranyvérű, és a szülei is hasonlítanak az enyéimre, de ettől függetlenül jó ember. Igaz, hogy személyesen nem ismerem, de tudtommal nem ítéli el a sárvérűeket, és ez nekem már pont elég. És ez lett a végzetem... Azt hiszem, túl sokat gondolkodtam ezen, mert a végére már teljesen beképzeltem magamnak a dolgokat, és arra döbbentem rá, hogy belé szerettem. Egyre gyakrabban bámultam őt az órákon, mikor megláttam a gyomrom görcsbe rándult, ha véletlenül rám nézett, akkor meg a torkomban éreztem gombócot. Még sosem voltam szerelmes, ezért tapasztalatból nem tudhatom, hogy ez tényleg az-e, de így olvastam, hogy azok az emberek éreznek így, akik szerelmesek. Viszont ez meg eléggé irreális és gáz, mert hogy lehet beleszeretni úgy valakibe, hogy igazából nem is ismerjük? Nem kizárt amúgy, hogy már begolyóztam a családtól, és azért produkálok ilyen tüneteket. Remélem nem tudja, hogy mit érzek iránta, mert egy ilyen helyzet nagyon frusztráló tud lenni. Igyekszem nem kimutatni, meg elrejteni, elnyomni magamban az érzéseket, amiben már profi vagyok. Szóval elvileg nem tudja...
Apától meg úgy hallottam, hogy nincs ínyére ez a házasság dolog, amit végül is valamilyen szinten megértek. Semmi gond, addigra úgyis lelépek, úgyhogy nem kell aggódnia emiatt. Lehet, hogy majd stílusosan az esküvő napján lógok meg, ahogyan az a mugli filmekben is lenni szokott. Egyszer szökik el életében az ember lánya, akkor meg adjuk meg a módját, nemde?
*különleges képesség: Sokszor látom a jövőt, álmokban vagy víziókban, de látok eseményeket előre. Sajnos egyelőre még nem tudom irányítani ezt a képességemet, akkor tör rám a látomás, ahol és amikor akar, és azt sem én választom ki, hogy mivel/kivel kapcsolatban lássak.
*amit mindig magammal hordok: Természetesen a pálcám, meg valamilyen könyv.
Mintha cukorkaosztás lett volna, úgy álltunk sorba a Teszlek Süveg előtt. Mindenki várta a sorát, hogy beosszák egy házba. Mindenki izgatott volt, rajtam kívül. Én féltem attól, hogy hova fogok bekerülni. Féltem, hogy mardekáros leszek, de féltem attól is, hogy nem. Teljesen ellentmondásos érzések kavarogtak bennem. Szívem szerint bárhova kerültem volna a Mardekáron kívül, nem volt kedvem még több hülyéhez. Így is otthon mindig azt hallgattam, hogy a sárvérűeknek halniuk kell, éljen az aranyvér, és a többi. Úgy gondoltam, majd a suliban végre békére lelek, és nem kell majd tovább hallgatnom az aranyvérről szóló baromságokat. Na, a gond csak az, hogyha én is mardekáros leszek, ami várható, hiszen minden Black mardekáros, akkor itt is ugyanúgy hallgathatom majd. Ergo semmivel sem jutok előrébb. Viszont, ha meg nem leszek mardekáros... na hát abba bele sem merek gondolni. Apám megnyúzna, aztán megkínozna, utána még szétverne, esetleg ha kegyes hozzám akkor megöl. Nekem egyik lehetőség sem tetszik, úgyhogy mardekárosnak kell lennem, hiába, hogy nem szeretnék, és nem is vagyok közéjük való. Igazából undorítónak tartom az egész bagázst, már megfigyeltem őket. Sunyik, inkább hátulról támadnak, mint előről... Egyáltalán nem vagyok ilyen, mert én nyílt vagyok és egyenes, a sunyiságot pedig nagyon utálom. Ettől függetlenül muszáj oda bekerülnöm!
Odapillantottam a Mardekár asztalához, ismerős arcok néztek vissza rám. A nővérem, unokatestvérek, egyéb távoli rokonok, a család barátai, stb. Tényleg nem volt olyan arc, akit már ne láttam volna legalább egyszer. Nővérem észre vette, hogy őt bámulom, és a mellette lévő üres helyre csapott a kezével. Nekem ott már névre szóló helyem volt, nagyon vártak. Nyeltem egyet, meg eléggé szédültem is, a kezem remegett, a lábam is, nem akartam ezt.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy elfogytak előlem az emberek, és én vagyok soron. Még jobban elkezdett remegni a lábam, az idegszálaim pattanásig feszültek, úgy éreztem, mindjárt elájulok.
Erőtlenül ültem - már majdhogynem estem - le a székre, hogy a fejemre helyezzék a süveget. Komolyan úgy éreztem, hogy elájulok, mert már kezdtem homályosan látni, a hangokat is torzultan hallottam, sosem voltam még olyan rosszul, mint akkor.
- Mardekár, mardekár, mardekár - motyogtam vérszegényen magam elé, bár az is lehet, hogy csak gondoltam, már nem tudnám pontosan megmondani, nem nagyon voltam magamnál.
- Griffendél - rikkantott fel a süveg, én pedig majd' elájultam. Meg kellett kapaszkodnom a székbe, hogy ne essek róla le a nagy szédülettől. A lelkem mélyén örültem neki, hogy nem a Mardekárba kerültem be, hanem egy sokkal jobb házba, ami nekem mindig is szimpatikus volt (ha ezt apám megtudná...). Ám jelen pillanatban a bennem lakozó félelem, hogy mit kapok otthon emiatt, dominánsabb volt. Apa meg fog ölni - gondoltam magamban.
| |
|
Na nem ám, nyomás játszani. ^^
